Az ókori csaták során hatalmas emberveszteségek következtek be, és a hadseregeknek különféle megoldásokat kellett találniuk a csataterek megtisztítására. Ezek az események nemcsak a harcosok számára, hanem a velük élő közösségek számára is jelentős kihívásokat jelentettek.
A Római Birodalom hosszú háborúi alatt közel 885 000 katonát vesztett. Ehhez képest a görögök körülbelül 305 000 embert vesztettek 500 évnyi harc során. A cannaei csatában például a római hadsereg teljesen megsemmisült, és több mint 50 000 katona maradt holtan a csatatéren. Ezek a számok jól mutatják, mekkora emberáldozattal jártak ezek az ütközetek.
Az ókori csaták után a holttestek eltávolítása rendkívül nehéz feladat volt, mivel nem álltak rendelkezésre gépek a maradványok eltakarítására. A holttestek kézi eltávolítása rengeteg időt és energiát igényelt, különösen, ha hosszabb idő telt el a csata és a tisztítás között. De mi történt a testekkel a nagy csaták után?
Gyakran előfordult, hogy a holttesteket egyszerűen a csatatéren hagyták, ahol az időjárás és a dögevők végezték el a munkát. Az emberek ezrei tűntek el örökre, csontjaik pedig az elemek martalékává váltak. Az ókori világban ez egy szomorú, de gyakori valóság volt.
Rablók gyakran kutatták át a csatateret értékes tárgyak, fegyverek után, és a testeket csak akkor temették el, ha volt rá lehetőség. A rómaiak különösen híresek voltak arról, hogy az ellenség holttesteit a csatatéren hagyták, demonstrálva ezzel az ellenségeskedésüket.
A dögevők által szétszedett testek látványa és az elviselhetetlen bűz a csatatereken szinte elviselhetetlen volt. A modern háborúk néha sokkal tisztábbnak tűnnek ezekhez a kaotikus jelenetekhez képest.
A csaták után a településeket gyakran ellepték a döglégyrajok, a mezőket pedig lárvák borították. Az elviselhetetlen szag a környék minden lakójának rémálma volt. (Gondoljunk csak bele, milyen lehetett egy csatatér szaga, ha már egyetlen döglött állat is képes elviselhetetlen bűzt árasztani.)
Ha a holttest egy magas rangú személyhez tartozott, különös gondossággal bántak vele, és külön eltemették. Az ellenséges vezetők testét gyakran összegyűjtötték, akár tiszteletből, akár azért, hogy halálukat bemutassák.
Az ókorban is létezett az a felfogás, hogy a testeket temetetlenül hagyni tiszteletlen dolog. Bár néha mégis megtörtént, senki sem érezte jól magát ettől, és próbálták elkerülni, hogy a halottak a napon heverjenek.
Az egyik legelterjedtebb módja a holttestek elhelyezésének a tömegsírba való temetés volt. Régészek gyakran találnak ilyen sírokat az ősi csaták helyszínein, ahol a testeket gyorsan és szertartás nélkül temették el.
A tömeges temetés gyors megoldást jelentett, de hatalmas erőfeszítést igényelt. Rabszolgák vagy helyi lakosok végezték ezt a munkát, és a testek elszállítása rendkívül fárasztó feladat volt.
Kisebb ütközetek után gyakran kötöttek fegyverszünetet, hogy mindkét fél eltemethesse halottait. Ez a szokás a modern háborúkban is fennmaradt.
A másik elterjedt módszer a holttestek elégetése volt. A katonák hatalmas máglyákat raktak, amelyekre a testeket dobták, így gyorsabb és "tisztább" módon tudták eltávolítani a maradványokat.
Bár a hamvasztás hatékony volt, a munka így is kimerítő maradt, és a füsttel járó bűz elviselhetetlen volt. A hamu leülepedett a környéken, vékony rétegként borítva be a földet.
Az ókori csaták utáni időszak nehézségei sokkolók voltak. Az emberek kénytelenek voltak kézi munkával eltemetni vagy elégetni a holttesteket, ami fizikai és érzelmi terheket rótt rájuk.
A legrosszabb helyzet az volt, amikor a csatatéren hagyták a testeket. Bár ritkán fordult elő, senkinek sem volt érdeke, hogy a halottakat így hagyják. Azonban sokan tűntek el névtelen tömegsírokban vagy váltak hamuvá, eltűnve a történelem lapjairól.
