Mi történt a vadnyugaton elfogott fehér nőkkel, és hogyan változott meg az életük?
A 17. századtól kezdve az amerikai őslakosok és az európai gyarmatosítók között állandó konfliktusok zajlottak. Ezek a hosszú évekig tartó küzdelmek a földek birtoklásáért folytak, de végül az őslakosok számára kedvezőtlenül alakultak.
Az indiánok nem tudtak megfelelő hadjáratokat szervezni, mivel kezdetleges fegyverekkel rendelkeztek, szemben a fejlettebb európai hódítókkal. A kezdeti időkben így az őslakosoknak nem volt esélyük a hódítók ellen.
A gerillataktika vált a fő stratégiájukká: meglepetésszerű támadások, éjszaka betörések, telepesek csoportjainak lesből való lerohanása jellemezte harcmodorukat. Kisebb csapatok ellen folytattak támadásokat, házakat gyújtottak fel, és gyakran elrabolták a nők fiatalabb tagjait.
De mi történt ezekkel a nőkkel, miután elragadták őket? Az indiánok által elrabolt európai nők sorsa sok tényezőtől függött, beleértve a törzset és az elfogás körülményeit. Az elbánásuk lehetett kegyetlen, de néha viszonylag emberséges is.
Az indián törzsek gyakran a nők és gyermekek elfogását részesítették előnyben, mert a férfiak többnyire ellenálltak. Az ellenségeskedések során, ha a telepesek nem tudták megvédeni magukat, a nők és a gyermekek kerülhettek fogságba.
A fogságba esett férfiak esetében az indiánok többnyire csak a tiszteket tartották életben, akiket később árura vagy foglyokra cserélhettek. A sebesültekre jellemzően nem volt szükségük.
A nők általában kétszer annyit értek, mint a férfiak, ezért gyakran nehéz volt kiváltani őket. A gyerekeket, főként a fiatal fiúkat, munkára kényszerítették, mint például házak építése vagy vadászat.
Az indián fogságban lévő nőket különböző munkákra kényszerítették. Például, a komancsok fogságába esett nőknek vizet kellett hordaniuk, fát vágniuk és ruhákat varrniuk. A komancs törzs különösen hírhedt volt a foglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódjáról.
Néhány európai nő, mint például Rachel Plummer, képes volt kivívni a törzsek tiszteletét, ami lehetővé tette számukra, hogy a közösség részévé váljanak. Az ilyen kivételek azonban ritkák voltak.
Az asszimiláció során a nők megtanulták az indián törzsek nyelvét és szokásait, így fokozatosan beilleszkedtek a közösségbe. Az irokézek például gyakran arra kényszerítették a nőket, hogy gyermeket szüljenek, majd sok esetben a nők sorsa tragikus véget ért.
A kanadai indiánok számára a foglyok gyakran nem csupán váltságdíj tárgyai voltak, hanem a közösségük megerősítését szolgálták. Az asszimiláció során a foglyok idővel teljes jogú tagokká váltak, ahogy átvették az őslakosok kultúráját és életmódját.
A fogságra vonatkozó történetek gyakran inspirálták az amerikai irodalmat, ahol a nők elrablásának és későbbi életüknek eseményeit mesélték el. Ezek a történetek bemutatták, hogyan váltak az asszimiláció részévé.
Bár a fogságban lévő nők és az indiánok között a házasság előtt ritkán alakultak ki romantikus kapcsolatok, a kényszerű együttélések során a nők próbáltak alkalmazkodni a helyzetükhöz. Sok esetben ezek a nők később a törzsek tiszteletbeli tagjaivá váltak.
Figyelemre méltó, hogy a 20. század végére az amerikai indián lakosság jelentős része európai származással is rendelkezett. Ez a hosszú időn át tartó asszimiláció következménye, amely során az indián közösségek befogadták az elrabolt nőket.
