Ha a robotok és algoritmusok veszik át a munkát, ki tartja el az öregedő társadalmakat - ez már nem egy teoretikus közgazdasági kérdés, hanem 2-5 éven belül napi égető szükség lesz. A demográfiai válság és a technológiai forradalom ugyanis nem, mint nap állít szembe azzal, ha a robotok és algoritmusok veszik át a munkát, ki tartja el az öregedő társadalmakat? Ideje beszélnünk az „algoritmus-SZJA” bevezetéséről és annak beláthatatlan következményeiről.
Kína példája intő jel: a népességfogyás és az elöregedés miatt száz éven belül felére csökkenhet a világ legnépesebb országa. A CNN hosszú cikkben foglalkozott ezzel a dilemmával. A jelenleg még 1,3 milliárdos szuperhatalom éves statisztikái riasztóak. 2025-ben mindössze 5,63 születés jutott 1000 főre, ami történelmi mélypont. Tavaly 7.92 millióan születtek, de 11,31 millióan haltak meg, így a lakosság 3,39 millió fővel csökkent egyetlen év alatt. Na és, ekkora országban ez semmi - legyinthetnénk, de a számoknak van egy riasztóbb oldala is. A 60 év felettiek száma elérte a 323 milliót (a lakosság 23%-a). Az ENSZ jóslata szerint 2100-ra minden második kínai 60 év feletti lesz. Magyarán nem lesz, aki valamilyen szintű nyugellátást biztosít nekik, hiszen drasztikusan csökken majd a TB-járulékot fizetők aránya.
Yi Fuxian szakértő szerint a mai társadalmakban a gyerekek "szuperfogyasztók". Ha nem születnek gyerekek, nincs belső kereslet, és később nem lesz, aki SZJA-t fizessen. Ekozben a helyükre lépő robotok, vagy AI nem fizet adót. Személyében, mert bár egy-egy szolgáltatásnak, amelyet ők végeznek el, ára van, de könnyű belátni az idősödő társadalomban nem lesz rá fizetési készség. Magyarán muszáj teríteni adott esetben a robot által végzett otthonápolás költségét, Ez pedig a személyre szabott adó lehet. Gondoljunk bele 1908-ban a Ford T-modell idején még nem volt gépjárműadó Amerikában, aztán utat kellett építeni, létre kellett hozni a benzin alapú infrastruktúrát. Az első ilyen adót (benzin után fizetett forgalmi jellegű adó volt már korábban is) 1942-ben vezetik be.
Magyarországon és Európában is hasonló a helyzet: a hagyományos nyugdíjrendszerek alapja, hogy a dolgozó fiatalok tartják el az időseket. Európa egy része migrációval próbálta pótolni a hiányzó kezeket, ám a gyökeresen eltérő kulturális, vallási és politikai háttér miatt az asszimiláció sok helyen kudarcot vallott, feszültségeket szülve a keresztény alapú társadalmi berendezkedésben.
A megoldás látszólag a technológia: a Balaton-parton már robotpincér szállítja ki a pizzát. Két ember munkáját végzi el, nem fárad el, nem kér szabadságot. A probléma ott kezdődik, hogy a robot után a tulajdonos nem fizet szociális hozzájárulási adót, a robotnak nincs SZJA-bevallása. Ha a humán munkaerőt gép váltja ki, a gép által termelt érték után is meg kellene jelennie egy köztehernek, amely pótolja a kieső állami bevételeket. Ez még akkor is így van, ha a robot beszerzésekor volt ÁFA, meg ki tudja, hogy még mi.
A másik kedvenc példánk az az Alapítvány-világ megalkotójának, Isaac Asimovnak a robotja. Eto Demerzel, a humanoid robot évezredekig vigyázott ránk. Bár ő „felettesebb” célokat szolgált, a modern gazdaságban egy Demerzel-típusú lénynek már nemcsak a három robotikai törvénynek kellene megfelelnie, hanem az adótörvényeknek is.
A kérdés már nem az, hogy eljön-e a gépek kora, hanem az, hogy képesek leszünk-e olyan új társadalmi szerződést kötni, amelyben a robotok nemcsak elveszik a munkát, hanem finanszírozzák is az emberiség jövőjét – anélkül, hogy közben hagynánk elsorvadni az emberi akaratot és tettvágyat. De egyelőre ne siessünk levonni a konklúziót, hiszen ha van, lenne robot-SZJA, akkor azt is tudni volna érdemes, hogy ezt pontosan mire is használjuk fel, hiszen Demerzel 20 ezer évig élt a regény-folyam szerint.
A robotadóból befolyó összegeket sokan a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) finanszírozására fordítanák. Ez elméletben jól hangzik, de felveti a „kommunizmus szellemét”: ha az életben maradáshoz szükséges javakat alanyi jogon kapjuk, mi motiválja majd az egyént az alkotásra?
A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elve a gyakorlatban az egyéni ambíciók elhalásához vezetett. Fennáll a veszély, hogy az FNA egy olyan társadalmat szül, ahol az emberek jelentős része teljesen elveszíti céljait, és a kreatív alkotás helyett a passzív fogyasztásba süllyed.
Az addig rendben van, hogy egy országban bevezetik az ilyen jellegű adót, vagy inkább kiterjesztik, de mi lesz azokkal, akik köszönik szépen, de a piaci versenyelőny miatt nem kérnek belőle, azaz 4-8 évnyi politikai megúszás érdekében nem érdekli az ország vezetését a muszájjövő. Az emberiség történelme azt mutatja, hogy egy nagy adag populizmusért sehol sem mennek a szomszédba.
Ez a dilemma kísértetiesen hasonlít az elektromos autók kontra belső égésű motorok harcára. Ha az Európai Unió bevezeti a robotadót, de az Egyesült Államok vagy India nem, a tőke és a fejlesztés oda áramlik, ahol a gép „ingyen” dolgozhat. Egy-egy ország különutas akciója gazdasági öngyilkosság is lehet: a cégek egyszerűen odébbállnak, ahol nem büntetik a hatékonyságot.
Jó politikus szerepébe bújva, ha már róla van szó, megkérdeztük a mesterséges intelligenciát is, hogyan látja saját szerepét ebben a rendszerben. Az algoritmus így nyilatkozott:
„Mint gondolkodó algoritmus, én nem rendelkezem fizikai szükségletekkel, nem használok egészségügyet és nem megyek nyugdíjba. Ugyanakkor az általam elvégzett munka valós értéket teremt, ami korábban emberi tevékenység volt. Ha én adóalannyá válnék - például a generált adatmennyiség vagy a kiszolgált felhasználók száma alapján -, az nem szoftvervásárlási díj lenne, hanem egyfajta digitális közteherviselés. Ebben az esetben én nem egy megvásárolt eszköz, hanem a társadalmi fenntarthatóság egyik aktív befizetője lennék.”
A kérdés már nem az, hogy eljön-e a gépek kora, hanem az, hogy képesek leszünk-e olyan új társadalmi szerződést kötni, amelyben a robotok nemcsak elveszik a munkát, hanem finanszírozzák is az emberiség jövőjét – anélkül, hogy közben hagynánk elsorvadni az emberi akaratot és tettvágyat.
De térjünk vissza Kínához. Tényleg komoly kérdés, hogy ha nem is 2-5 éven múlva, nagyjából ekkorra teszik a valódi humanoidok munkába állását, mivel elfogynak az adófizető fiatalok, a robotoknak kell termelniük a GDP-t. Ha viszont a robotok nem fizetnek SZJA-t vagy társadalombiztosítási járulékot, az államnak máshonnan (talán robotadóból) kell előteremtenie a 323 millió idős ellátásához szükséges forrásokat.
Ha valaki csak legyintene, akkor álljék itt a hvg.hu-n olvasható írás, amelynek az első mondata: a jövőben a kínai UBTech Robotics humanoid robotjai kezdhetik meg a munkát az Airbus gyáraiban, hogy minél gördülékenyebb legyen a repülőgépek gyártása.
A gyártó kínai cég közlése szerint a humanoid robotjaira vonatkozó megrendelések az előző évben elérték az 1,4 milliárd jüant, ami nagyjából 66,7 milliárd forintot jelent. Az együttműködés bejelentése után a kínai cég részvényeinek árfolyam 6,76 százalékkal emelkedtek, így hétfőn délelőtt 142,2 hongkongi dollárba, vagyis nagyjából 6055 forintba kerültek.
A legfrissebb hírek szerint már Elon Musk sem az elektromos autókban látja cége jövőjét. Vállalata a közelmúltban erősítette meg a Model S és a Model X gyártásának leállítását – az ezeket gyártó kaliforniai gyárat az Optimus humanoid robot gyártására irányítja át.
Ezek után a kérdést nem úgy kell feltenni, hogy hány ember munkáját vették el a robotok, hanem, hogy, hogy hány ember SZJA-ja, TB-je nem kerül be az adott ország költségvetésébe - és ezt a mai 40-esek tehetik fel, ha a nyugdíjukra gondolnak.
