A zene hatása az emberekre tagadhatatlan, különösen amikor bizonyos korba lépnek, és a magyar nóták varázsa elkezd visszhangozni bennük. Vajon miért válnak ezek a dallamok oly kedvessé számunkra az idő múlásával?
Egy újságíró, aki íróvá vált, egyszer azt nyilatkozta egy rádióinterjúban, hogy az emberek egy bizonyos életkor után magyar nótákban kezdenek gondolkodni. Az egyik ismert riporter azonban tiltakozott, mondván, hogy ő nem tartozik ebbe a kategóriába. Bár később a blogján bevallotta, hogy néha maga is hallgat Nótaszót.
Bár sosem kértem cigányzenészeket, hogy játsszanak nekem, mégis mindig is lenyűgözött a zenéjük. Gyakran emlegetem, hogy előbb eljárom a Monti-csárdást, mintsem elénekeljem Szilvia belépőjét a Csárdáskirálynőből. Ezek a dallamok, mint sok más magyar nóta, gyakran felcsendülnek cigánybandák előadásában.
Számos alkalommal láttam, ahogy híres művészek vagy politikusok feleségei élvezik a prímás játékát egy szállodai megnyitón vagy újságíróbálon. Az ilyen események mindig különleges hangulatot teremtenek.
Bár nem hallgatom rendszeresen a Nótaszót vagy a Jó ebédhez szól a nótát, az összes dalt ismerem, amit a cigányzenészek játszanak. Még ha nem is tudom minden szavát, a dalok tartalma ismerős számomra.
Amikor meghallom nagymamám kedvenc nótáját, mint például az “Erdőszélen nagy a zsivaly, lárma, esküszik a cigányvajda lánya”, pontosan tudom, miről szól. A dal mindössze a menyasszony bánatát meséli el, aki egy szegény romafiút szeret. A “Gyere Bodri kutyám” dallamát hallva pedig tudom, hogy míg az egyik szereplőt bottal verték, a másikat kacagással.
Ezek a dallamok, mint a közmondások vagy gyerek mondókák, mélyen beépültek a köztudatba. Nem kell szégyenkeznünk emiatt, hiszen a kulturális örökségünk részei.
