Egy eladás, ami mindent megváltoztatott: Gábor kénytelen volt elengedni felesége utolsó kincsét, de a vevő váratlan lépése új reményt adhatott a családnak
Gábor a régi autót bámulta, amely sok emléket hordozott. A sötétkék kombi nem volt csúcskategóriás, de a család életének fontos részét képezte. Az első közös nyaralásuk, a kórházi hazatérés és Gréta mosolya mind-mind ehhez az autóhoz kötődtek.
Most azonban Lilinek, Gábor hétéves lányának, aki a teraszon ült kerekesszékben, egy drága külföldi kezelésre volt szüksége. A bankszámlák kiürültek, és az utolsó reményt az autó eladása jelentette.
Egy elegáns férfi szállt ki a ház előtt megálló ezüst terepjáróból. Gábor idegesen figyelte, ahogy közeledik, zsebre vágott kézzel.
– Jó napot! Maga hirdette a kombit? – kérdezte az idegen, miközben elrakta a telefonját.
– Igen, én vagyok Gábor – válaszolta rekedten a férfi.
– Péter vagyok – mutatkozott be az újonnan érkezett. Szemével végigpásztázta az autót, majd hozzátette: – Egy strapabíró járművet keresek, amiben nem sajnálom a cementes zsákokat dobálni.
Gábor szíve megdobbant. Ez az autó Grétának különleges jelentőséggel bírt, nem engedte, hogy sáros cipővel beszálljanak.
– Indul, persze – válaszolta halkan.
Péter beült, kipróbálta a motort, majd kiszállt, hogy az árra térjenek.
– Ötszázezer az ára – mondta határozottan Gábor.
– Négyszázezret adok érte, többet nem ér meg nekem – válaszolta Péter hűvösen.
Gábor megpróbálta magát összeszedni: – Kérem, a lányom kezelésére kell az összeg. Ötszázezer a minimum.
Péter végigmérte Gábort, majd beleegyezett: – Rendben.
A papírokat kitöltötték, és Gábor némán figyelte, ahogy az autó eltűnik a sarkon. Mintha Gréta egy darabját vesztette volna el. A konyhaasztalhoz ült, és megszámolta a pénzt.
A köteg végén Gábor észrevette, hogy valami nincs rendben. Újra és újra megszámolta a bankjegyeket.
Egymillió forintot talált a pénzkötegben.
Meglepődve észlelte, hogy egy cég név szerepelt az adásvételin. Egy kis papírfecni is volt a pénz között, amit reszkető kézzel bontott ki.
A papíron ez állt: „Az én kislányomnak sajnos nem volt elég ideje, hogy eljusson egy ilyen kezelésre. Vigyázzanak magukra! Minden jót. Péter.”
Gábor leült, arcát kezeibe temette. A megkönnyebbülés könnyei folytak végig az arcán.
